Jóhír (evangélium): Isten velünk van, ki lehet ellenünk?!
„Akkor átkozódni és esküdözni kezdett." Máté 26,74
Egy püspök egyedül sétálgatott kertjében, és magában végiggondolta az elmúlt hét eseményeit. Mikor eszébe jutott egy rendkívül kínos élménye, hirtelen hosszan tartó és durva szitkozódásban tört ki. Gyülekezetének egyik tagja, aki éppen akkor ment el a kert magas kerítése mellett az utcán, meghallotta püspökének szavait, és még a lélegzete is elállott tőle.
"Íme, mint a szolgák szemei uruk kezére, ...úgy néznek szemeink az Úrra, a mi Istenünkre" (Zsolt 123,2).
Ez a vers leírja, milyen a teljes ráhagyatkozás Istenre. Mint ahogyan a szolgák szeme mesterük kezére néz, úgy nyugszik meg a mi szemünk Urunk kezén és így ismerjük fel az Úr karját (Ézs 53,1). Szellemileg léket kapunk, ha tekintetünket levesszük Őróla. A hajótörést nem annyira külső nehézségek okozzák, inkább a képzelődésünk. A kelleténél jobban nyújtózkodtunk, lábujjhegyre állva próbáltunk Istenhez hasonlóvá lenni, ahelyett hogy alázatos emberek maradtunk volna. A valóságban pedig mégsem tudunk eléggé igyekezni.
"Könyörülj rajtunk, Uram, könyörülj rajtunk, mert igen elteltünk gyalázattal" (Zsolt 123,3).
Nem elsősorban attól kell tartanunk, hogy Istenben való hitünk károsodik, hanem attól, hogy belső állapotunk kárt szenved. "Őrizzétek meg azért lelketeket és ne csalárdkodjatok" (Mal 2,16). Lelki-szellemi alkatunknak félelmetes hatásai vannak. Ez az az ellenség, amely bensőnkbe hatol és eltéríti gondolkozásunkat Istentől. Van olyan kedélyállapot, amelyet nem szabadna megtűrnünk magunkban.
„De a hűtlenek útja saját romlásukat okozza." Példabeszédek 13,15b
Ha még szükség volna annak bizonyítására, hogy a hűtlenek útja nehéz és saját romlásukat okozza, akkor csak fognunk kell egy napilapot, s ott bőven találunk erre példákat. Egyszer kipróbáltam ezt, és a következőt találtam:
Egy náci háborús bűnös, aki 35 éven át rejtőzött Dél-Amerikában, és nem fogták el, most öngyilkosságot követett el. Az elítéltetésétől és az esetleges kivégzéstől való félelem elviselhetetlenné tette számára az életet.
"Azért akár esztek, akár isztok, akármit cselekesztek, mindent az Isten dicsőségére cselekedjetek" (1Kor 10,31).
Ne engedd meg magadnak a gondolatot, hogy az élet felszínén levő dolgokat nem Isten rendelte el. Azok ugyanúgy Istentől valók, mint a mély dolgok. Nem az Istennek átadott szíved veti meg azt, hogy természetesen élj, hanem az a vágyad, hogy másokban ezt a benyomást keltsd: te nem vagy felszínes. Ez biztos jele szellemi önhittségednek. Vigyázz, nehogy megvetés támadjon benned - mindig erről az oldalról jön -, és élő szemrehányásként járj a többiek közt, mert ők természetesebbek mint te. Őrizkedj attól, hogy mély embernek tüntesd fel magad.
„Ha emberek vagy angyalok nyelvén szólok is, szeretet pedig nincs bennem..." 1Korintus 13,1
Amikor a fiatal szoprán énekesnő első ízben szerepelt az opera színpadán, egyik kritikusa azt írta róla, hogy kiváló hangja még jobb lett volna, ha egyszer már szerelmes lett volna. Fölfedezte, hogy hiányzott belőle a szeretet. Éneke nyilvánvalóan technikailag tökéletes volt, de hiányzott belőle a melegség.
Mi is végigjárhatjuk az életet, és megtarthatunk minden szabályt. Lehetünk becsületesek, megbízhatóak, igazságosak, nagyvonalúak, energikusak és alázatosak. Mindezek azonban nem pótolhatják a szeretet hiányát.
"Elvégeztem a munkát, amelyet rám bíztál, hogy végezzem azt" (Jn 17,4).
Jézus Krisztus halála Isten akaratának történelmi beteljesülése volt. Helytelen dolog, hogy Jézus Krisztust mártírnak tekintsük. Halála nem egy vele történt szerencsétlenség, amit meg lehetett volna akadályozni. Halála volt földre jövetelének a célja.
„Hogy Jézus Krisztus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alattiaké, és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére." Filippi 2,10-11
Micsoda nagyszerű pillanat lesz! Az egész világon minden térd meghajlik majd Jézus Krisztus szent nevére. És minden nyelv vallja majd, hogy Ő az Úr! Isten így döntött, és bizonyos, hogy így is lesz!
De jól jegyezzük meg: ez nem egyetemes megváltást jelent. Pál ezzel nem arra utal, hogy végül majd minden teremtett lény elismeri Krisztust élő, szerető Urának. Végső soron minden teremtmény kénytelen lesz elismerni majd a Jézus Krisztusról szóló igazságot.